„Polak, Węgier, dwa bratanki, i do bitki, i do szklanki!”
Szombat estére jár, a madarak elültek, befejezték éneklésüket, a fűben tücskök ciripelnek, viszonylag minden nyugodt. Ám hirtelen egy kamion közeledtével a süvítő turbó és a hegymenet miatt megemelkedett motorfordulatszám hangja ordít bele a nyugodt tájba.
Nemzetközi kamionsofőrként rengeteg csodás helyre juthat el az ember és sok érdekes élmény és kaland érheti. Egy ilyen történet jutott eszembe mikor is felélesztettük a lengyel-magyar barátságot. Ugyanis egyik hétvégi pihenő alkalmával sikerült megkóstoltatni külföldi kollégánkkal egy-két pohár finom magyar bort.
A helyszín Németország valahol Würzburg környékén. Ezen borvidék történetesen Franken régió, egy a németországi 13 borrégió közül.
A borvidék legelterjedtebb szőlőfajtája a Silvaner, melyet külön levédett alakú palackba töltenek. Igazi különlegesség errefelé.
A táj gyönyörű, amerre a szem ellát csak szőlőhegyek. Friss levegő érinti meg az arcot a félig leeresztett ablakon.
Kis benzinkút parkolójába irányítom be a szerelvényt, ahol már két magyar kamionsofőr jól megérdemelt pihenőjét tölti. Kamionjaik mellett integetnek, hogy álljak be melléjük. Így is teszek. Ez volt az utolsó szabad hely, mellettem egy lengyel rendszámos kamion áll befüggönyözve. Leszállva bemutatkozunk egymásnak. Megtudom a nevüket is István és József. A szokásos ki, merre, honnan után el is köszönünk abban maradva, hogy holnap találkozunk, mert már mindannyian fáradtak vagyunk. Vasárnap reggel én a legfiatalabb ébredek a legkésőbb. Hajnali délben. A többiek már előkészítették az ebédre valót. Beszédbe elegyedünk. Ők ketten már régi motorosnak számítanak a szakmában. Reggelim után az ebédhez krumplipucolást kaptam feladatomnak, Józsi bácsi pucolja a hagymát, Pista bácsi meg néz minket. Valakinek felügyelni is kell, és különben is az ő feladata felelősségteljesebb, hiszen ő fogja elkészíteni az étkünket. A mai menü marhalábszár pörkölt lesz, tört krumplival.
Telik az idő, lassan fogy a pucolni való is. Egyszer csak a messzi távolból feltűnik egy kicsit sem kipihent ábrázatú alak, aki miután észlelt bennünket irányt vált. Határozatlan lépteiből ítélve már nem szomjas, vagy csak fáradt, de biztosan látszik, hogy felénk tart. Illedelmesen köszön nekünk.
- Jó napot! - mondja ezt olyan tökéletes akcentussal, hogy fel sem tűnt volna, hogy nem magyar az anyanyelve. Angol és lengyel keverék nyelven folytatja, hogy ő áll itt mellettünk és örül, hogy jó emberek társaságában lehet. Sokat jár Magyarországra áruszállítási céllal. Hiába, én is többször jártam már Lengyelországban, de sajnos csak munka miatt, a turistáskodás még várat magára. Mivel emberünk tekintete elég fátyolos, Pista bácsi megkérdezi tőle.
- Mi a baj csak nem fáradt? Üljön le közénk egyen velünk ha készen lesz.
- Rendben. - mondja, de ő is szeretne hozzátenni valamit az ebédhez, elvégre kamionos szokás ha összejövünk, mindenki ad valamit a közösbe.
- Hagyd barátom, a két éhenkorász sem adott bele semmit. - A mai ebédet én állom.
Leül újdonsült lengyel barátunk, elmondja hogy ma éppen születésnapja van, de sajnos távol az otthoniaktól kell ünnepelnie és még legalább egy hétig nem is jut haza. Nem idegen ez a mi szakmánkban, mindnyájan át tudjuk érezni a fájdalmát, rossz is távol a családtól, főleg ha az embernek születésnapja van.
- Na akkor ma ez egy jeles nap! Pattant fel Pista bácsi és már fel is mászott a fülkébe. 5 percnyi kotorászás után vissza is tért egy üveg borral. Na, de nem akármilyen üveg borral. Egy hamisíthatatlan 5 puttonyos Tokaji aszú volt az, melynek nyakán még egy nemzeti színű szalag is díszelgett. Ez azért minket is meglep, ilyet nem minden nap látni kamionparkolóban.
Külföldi barátunk ugyan hallott már erről a méltán híres magyar nedűről, de kóstolni, még ez idáig nem volt szerencséje.
- Biztos fel akarod bontani? - kérdezte Józsi bácsit. Kinek kissé meghatódott hang jött ki a száján, azért ő is csak ajándékként szokott kapni ilyen drága bort.
- Biztos. - mondta Pista bácsi. - Hozzatok poharat és köszöntsük fel Jurek barátunkat! - A legtöbb aszú úgyis a polcon buggyan meg. - Mivel ez egy kiváló bor, csak igazán különleges alkalomra szabad felbontani. - De ma ez egy jeles nap! - Még jó, hogy elhoztam magammal. - mondta Pista bácsi.
Ekkor azonban beleütköztünk az első akadályba, ugyanis senkinél nem volt dugóhúzó. Tanakodtunk mi tévők legyünk mégis csak a borok királyáról van szó. A megoldás végül tőlem származott. Egy csavart tekertünk a parafa dugóba, melyet egy fogó segítségével kisebb nehézségek árán, de ki tudtunk húzni. Hiába na, ebben a szakmában kreatívnak kell lenni.
Sajnos nem egy pörkölthöz való tétel és nem is borospohárból kortyoltuk, de legalább jó társaságban tudtuk elfogyasztani az első kortyokat. Bár a desszertborok távolabb állnak az én ízlésemtől - a királyok bora az más tészta- ez nekem nagyon ízlett. Józsi bácsi kommerszhez szokott gyomra kissé idegenkedett tőle, az ő kedvence ugyanis a soltvadkerti százezerjó mint mondta. Neki nem jelent túl sokat egy Tokaji. A legfontosabb, hogy lengyel barátunk szinte azonnal eltüntette az első pohárral, majd a palack hosszas nézegetése után el is kérte azt. Mivel nyelvi problémáink voltak, ezért telefonja alkalmazásával próbálta a címkét lefordítani, hogy ezzel egy kis információ morzsához jusson. Az élmény az arcára volt írva, tört angol nyelven pedig elmondta, hogy ennyire finom bort még soha életében nem ivott, öntsünk neki még. A kedve jobb lett, elvégre méltóképpen fel tudtuk köszönteni eme nemes nedűvel. Megígérte ha Magyarországon jár biztosan vásárolni fog pár üveggel, és megmutatja otthon a barátainak is. Elhangzott a híres lengyel-magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát szállóige is mindkét nyelven. Ezen a napon valóban lengyel-magyar barát itta együtt borát, ha lett volna még egy üveggel, bizonyosan a maradék nyelvi nehézségek is eltűnnek.
Ám de jó társaságban az idő is hamar telik. Pista bácsi belekóstolt rotyogó étkünkbe és pörköltszaftos bajsza alól motyogta: -Kész az ebéd fiúk, hozzátok a tányérotokat!
Valószínűleg forró volt, azért mondta ilyen halkan és sziszegve. Közösen elfogyasztottuk estebédünket, majd utolsó pohárral kiürült a jellegzetes formájú palack is. Jurek, új barátunk jó kedvvel búcsúzott tőlünk, még szeretett volna beszélni a családjával pár szót és kora hajnalban indul is tovább. Mi hárman sem maradtunk már sokáig, de abban egyetértettünk, hogy milyen jó érzés volt ebben a helyzetben valakinek a kedvére tenni, főleg egy ilyen gesztussal, hogy egy neves alkalomra szánt magyar borral vidítunk fel egy kollégánkat. Elköszöntünk, abban a reményben hogy hátha össze fúj minket még a szél valahol, de valószínűleg soha többé nem látjuk egymást a nagyvilágban.
Azóta ha Tokaji Aszú kerül a poharamba, mindig eszembe jut ez a nap és eltűnődöm vajon sikerült-e Jureknak haza is vinni a jó magyar borból, vagy csak egy emlék marad a sok közül.
Másnap én indultam elsőként. Szerencsére én már hazafelé tartottam, ellentétben a többiekkel.
Mindenütt jó, de legjobb otthon.
Magyar bor, mindenhol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése